Szeretve tisztelt Zsuzsa,

Némi számvetést tettem, így 60 évem után, ami nem a tárgyakra, hanem az emberekre vonatkozott.

Vajon kik azok, akiket szeretek, de nem tudják, Te is ennek a csapatnak tagja vagy. Grafológus

tanulóként találkoztam veled, még 1998- 99-ben, s mint remek tanár

és az életemre döntő hatást tevő ember kerültünk kapcsolatba. A dolgok „körbeérnek”, hiszen most

egy kolléganőm tanult tőled.

Ülj le kényelmesen, és olvasd el az alábbi igaz történetet, hogy a feléd irányuló szeretetem okát

megértsd.

1944-et írunk, Budapesten ég a világ, „…bújt az üldözött, s felé kard nyúlt barlangjába”. Egy három

éves kisfiú fut az utcán, halina csizmája leesik a lábáról, az idegen néni szorítja a kezét, újra ráhúzza.

Az imént rángatta el a mamája mellől, aki vissza se nézett rá, csak ment tovább a többiekkel lehajtott

fejjel. A mama háta az utolsó emléke.

A gyerekek okosabbak, mint gondoljuk, csak akkor sírt a mama után, ha sötét volt, és nem tiltakozott,

amikor más néven szólították.

Már nem aludtak a pincében, mikor egy nagyon sovány bácsi megállt a konyhaajtóban és azt mondta

én vagyok az apád. Öröm helyett ököllel nekiesett és üvöltve követelte, a mamát hol hagyta.

A nénit, aki gyakran mosolygott rá, este apával aludt, soha nem tudta anyának hívni, ahogy az kérte.

Esténként úgy feküdt le, hogy majd holnap, és ha jól viselkedik, akkor biztosan, hazajön a mama.

Az iskolában fékezhetetlen volt, csak az irodalom órákat tartotta tiszteletben, ennek köszönhette,

hogy nem csapták ki.

Szerencséje volt, hogy Pipecland polgára lehetett nyaranta Bánkon, Eszter néni a közösség

melegségét, a lehetőséget a kölcsönös befogadásra jelentette.

Már kamaszként is imádták a nők ezt a sűrű fekete hajú meleg barna szemű fiút. Korán

megtapasztalta ez milyen előnyöket jelent, már nem a bunyóival vívta ki a banda tiszteletét. A teste

lehetőségei kárpótolták és néhány pillanatra oltották lelke szomjúságát.

Korán nősült, a felelősségvállalás jót fog tenni neki, mondogatták a rokonok. Valóban, mikor a fia

megszületett, anyaszívű apaként úgy érezte nem szenved hiányt semmiben. Ez csak addig tartott, míg

rá nem döbbent másokat is be kell engednie a gyereke életébe.

Megint a nőkhöz menekült, de egyre kevésbé segítettek rajta, valójában nem értették mit is akar

tőlük ez a férfi, nem látták meg azt a kisfiút, aki a testében kucorog.

Ötvennyolc évesen, két házassága után találkoztunk. Elsodort az az érzelem cunami, amit kaptam

tőle. Valójában a nők többsége jobban érzi magát a meleg kályhánál, mint egy tűzhányón. Sérülten

egy válás után, nem volt kedvem elmenni, ismét „megtanulni valakit”, ezért elhatároztam dolgozni

fogok ezért a kapcsolatért.

Ha engedem, hogy egyre jobban „belekényszerítsen” a pótmama szerepbe elvesztek egy társat,

cserébe egy gyerekért. Nem is olyan könnyű a döntés, de hogyan csináljam?

Élővé kell tennem a mamát, hogy meggyászoljuk és eltemessük. Ez így leírva olyan „persze”, rengeteg

tépelődést, a felelősségérzetemmel és a szeretetemmel való küzdelmet jelentette, hiszen „fájni fog”.

Azt reméltem képes leszek rá és ez feladatom is.

Nem maradt csak egy fénykép és egy levél a mama kézírásával. Te kedves Zsuzsa segítettél

személyisséggé tenni ezt az asszonyt. Olyan plasztikussá, esendővé és valódi emberré vált, hogy

szinte csak kiment a szobából éppen.

Most következett a hová is ment kérdése. A Vöröskeresztnél elindítottunk, csekély reménnyel egy

kutatást, három évig nem volt eredménye. Ekkor olvastam, hogy egyesítik és számítógépre viszik a

német lágerek nyilvántartásait. Éljen a technika! Megtaláltuk. Levelezés indult a tábor vezetőjével,

további információkhoz jutottunk.

Készülődéssel telt el egy fél év, gondos útvonaltervezés Bergen Belsen-ig. Készíttettünk egy kis

márványtáblát névvel és dátumokkal, ez húzta le a bőröndöt. Mivel nem beszélünk csak angolul

az emlékhely vezetése külön biztosított egy magyar vezetőt számunkra, aki azt is megmutatta hol

helyezik majd el a táblát.

Minden iskolást kötelezően elvinnék egy-egy ilyen lágerbe, talán ez jobban hatna, mint a szó és nem

válnának masírozó felnőtteké.

Eltelt egy év és a közelmúltban érkezett egy fotó, kicsi alapzaton fehér tábla magyar felirattal látható.

Hallom a másik szobából, amint a nagyapa magyarázza fekete hajú csillogó barna szemű unokájának,

hogy a dédiről miért csak két fénykép van. Öltöznek, sál is kell, fúj a szél, most is november van, a

kisfiú egy követ szorít a kezébe, ezt készülnek letenni a zsinagóga mögötti fémfa alá. Már el tudja

olvasni a XXX. számú levélre karcolt nevet.

 

Budapest, 2011. december 9.

 

Köszönöm Zsuzsa, szeretlek.

Felhatalmazlak, hogy a felismerhetőség elkerülése után (nevek, beazonosíthatóság) terjeszd ezt a

történetet.